A IV. c balladája

Kovács István legújabb verseskönyvének nem csupán a címadó műve, hanem az ennek emblémája alatt közzétett alkotások számos darabja is. Az egykori IV. c osztály, az időben ugyan véletlenszerűen összeverődött fiatalokat magába foglaló, ám abban az emberi közösség felejthetetlen s egy életre kiható koordinátáit, kohézióit adó képe az egyéniség és a közösség széttéphetetlen kapcsolatának is modellszerű, s – a kényszerű, azaz a létben előre determinált széthullása ellenére is – mindenféle típusú közösségi viszonyból visszaköszönő rajzolatát jeleníti meg. A hosszúversben, az osztálynévsor és a felsoroltak nevéhez kötődő történetek révén az egész második világháború utáni nemzeti sors is megnyilatkozik, sőt a megidézett memoriter-verseken, közöttük a balladákon át a történelem és a létezés természetére nyílik éles fényű kilátás. Miközben a ballada a visszatekintés során kiszakad eredeti, irodalmi jelentésköréből, és az egész létezés allegóriáját ülteti rá az emlékezésre: „mi igazán csak egyetlen balladát / tudtunk kívülről... / Azt, ami rólunk szólt:/ egyenként – mindannyiunkról.”